Utolsó találkozás
Alt Tegel, Berlin
Minden találkozást úgy kezelj, mintha az utolsó lenne – mert egy napon valóban az lesz.
Alt-Tegel az a hely, amelyet az eddigi életem 95%-ában otthonnak neveztem.
Tavaly ősszel visszamentünk Berlinbe, hogy kitakarítsuk a régi lakásunkat, felmondjuk a bérleti szerződést és elbúcsúzzunk.
Közvetlenül az utazás előtt olvastam arról, hogy mire az ember betölti a 30. életévét, a szüleivel töltött idő 95%-a már a múlté.
Már körülbelül 25 000 órát töltöttél a szüleiddel. És valószínűleg innentől kezdve már nem lesz több mint 1000 órád velük.
Ekkor rájöttem: nagyon is lehet, hogy soha többé nem látom ezt a helyet őszi színekben.
Tegel egy olyan hely, amelyet életem nagy részében teljesen természetesnek tartottam.
Egy hely, ami számomra annyira megszokott – és mégis olyan gyönyörű.
Úgy döntöttem, hogy ezt a hetet úgy élem meg, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy Alt-Tegelben járok.
Remélem, hogy visszatérek, de nem számolok vele.
Hogy megörökítsem azokat az emlékeket, amelyeket örökre meg akarok őrizni. Hogy teljes mértékben átéljem ezeket a pillanatokat.
Két nappal azután, hogy elkészítettem az első fotókat ebből a sorozatból, nagymamám hirtelen meghalt.
Berlinben volt. Együtt akartunk ebédelni. Aznap reggel meghalt.
Nem volt alkalmam újra találkozni vele. Utoljára tavasszal láttam.
Szerencsére nagyon szeretetteljes találkozás volt. Emlékszem a közös nevetésünkre.
És egy aprócska dolog, például hogy tovább maradtam vele, hogy segítsek neki a bevásárlásban. Annak ellenére, hogy más terveim voltak.
Valami bennem azt súgta: „Ez sokkal fontosabb.”
De nem gondoltam volna, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy látom őt.
Minden találkozást úgy kezelj, mintha az utolsó lenne – mert egy napon az is lesz.
És lehet, hogy előre nem is tudsz róla.
Köszönöm, Tegel. Életem sok csodálatos évében téged neveztelek „otthonnak”.
—
