Egy olyan hely, amely nem tesz úgy, mintha bármi lenne, például egy “menő nyugati metropolisz”, hogy vonzza a turistákat. Olyan, amilyen – egy kis, hangulatos főváros, barátságos és melegszívű polgárokkal, mert ilyenek, és nem azért, mert kívülálló vagy.
És a “turista” helyek nem a legjobbak, amit Podgorica kínálni tud. Van valami melankolikus szépség ezen a helyen, amelyet csak akkor fedezhetünk fel, ha csendben haladunk az utcákon, és nem zavarnak meg a hangos, rohanó embercsoportok.
Podgorica (“egy kis domb alatt”)
Amikor úgy döntöttünk, hogy a 2017-es szilvesztert a barátainkkal ünnepeljük Podgoricában, Montenegró fővárosában, bevallom, kicsit szkeptikus voltam. Az első gondolatom az volt, hogy “figyelembe véve a város méretét (220 ezer lakos), néhány óra alatt végzünk a városnézéssel”. A második gondolat (szerencsére) optimistább volt: “de ebben az esetben több időnk lesz montenegrói borokat kóstolni”.
Amikor kora délután megérkeztünk Podgoricába, óriási változást jelentett számunkra a berlini otthonunkhoz képest. Először is, sütött a nap (szokatlan dolog télen Berlinben napfényt látni). Másodszor, a városban nem volt rohanás. Kevés járókelőt láttunk a hangulatos utcákon.
Az üzletek többsége zárva volt ebben az időben, kivéve a kávézókat és néhány italboltot (amelyeket meglátogattunk, hogy vásároljunk néhány helyi italt). A piactéren koncertszínpadot építettek a másnapi szilveszteri mulatságra. A gyerekek a szökőkútból folyó vizet fröcskölték, és a hűvös hőmérséklet ellenére zöld pálmafák nőttek ki a betonozott utcákból. A gyors tempójú Berlin után ezek a jelenetek szinte lassított felvételnek tűntek számunkra.
Rövid séta után találtunk egy kávézót, amely ígéretesnek tűnt. Annak ellenére, hogy nem volt elég hely egy 7 fős csoportnak, a pincérek áthelyezték az asztalokat, hogy együtt ülhessünk – ez jó első benyomás. A második jó benyomás az ételek voltak – az adagokat szinte lehetetlen volt egy ültetéssel megenni, és minden tisztességes áron volt. A kávézó zsúfolt volt, és a bárpult fölött lógó tévéből modern balkáni zene szólt.
Mint később kiderült, ez a fajta elektronikus zene csak ebben a régióban volt jellemző. Szinte minden bárban és étteremben, ahol végigmentünk, volt legalább egy tévé, ahol videoklipeket lehetett nézni, amelyeken csupa gyönyörű, néha félmeztelen nő táncolt a modern elektrozene ritmusára, néha népzenei hangokkal keverve.
Egy olyan kombináció, amelyet nehéz leírni, hacsak nem hallottad magad. Annak ellenére, hogy a feminizmusom tiltakozott a fejemben (“miért kell a nőknek meztelennek lenniük?”), volt valami bájos ezekben a hangokban, amelyek mindenhová követtek minket. Sehol máshol nem tapasztaltam korábban, hogy ennyire hiányozna a népszerű nemzetközi zene, és a helyi zenekarokra koncentrálnának.
Ha valaki a balkáni konyha rajongója és nem vegetáriánus, Podgorica a paradicsom. A leggyakoribb húsételek, amelyeket kipróbáltunk, a Ćevapi, a Pljeskavica (helyi hamburger) és a Ražnjići voltak, amelyeket sok étteremben, de utcai ételként is lehet kapni. Alapvetően minden, amiben hús volt, szerepelt az étlapon. Ezen kívül felfedeztük a “sajt a tetején” egy másik változatát is – Njeguški sir – olajban tartott sajt. Ezekhez az ételekhez nagyon jól illett a montenegrói fehér- és vörösbor, amely a Vranac szőlőből készült – egy ősi, Macedóniára, Szerbiára és Montenegróra jellemző szőlőfajta, amelyet főként Montenegróban, a Podgorica környéki régiókban termesztenek.
Két napunk volt arra, hogy körbejárjuk. A tiszta kék ég lehetővé tette számunkra, hogy lássuk a város fölé magasodó Gorica-hegyet (amelyről a város a nevét kapta). Montenegró nevével (“fekete hegy”) kapcsolatban levonhatja a saját következtetéseit, mivel a főváros valójában egy sík területen fekszik. Podgoricát két folyó veszi körül: Morača és Ribnica. Az első a város közepén húzódik egy völgyben, és kellemes élmény volt sétálni a türkizöld víz mentén, amely kontrasztban állt a partját borító fehér kövekkel.
Építészet
Podgorica építészetét sem könnyű leírni. Változó rendszerek jellemzik. A város legrégebbi része nem olyan, mint más városokban. Ez szinte tisztán lakónegyed, régi házakkal és szűk utcákkal. Az Oszmán Birodalom kora is nyomot hagyott ezen a helyen – két mecsetet és egy festői óratornyot találtunk itt. Olyan különleges élmény volt számunkra, hogy összehasonlíthattuk azzal a hellyel, ahol Nova Varošban (“új város”) szálltunk meg, ahol az utcák olyan szélesek voltak, mint más európai városokban.
A második világháború alatt Podgorica majdnem a földdel vált egyenlővé, és a kommunista blokk jugoszláv városaként épült fel (a város neve akkoriban “Titograd” volt – Josif Brod Tito, Jugoszlávia elnökének a nevében). Ezek a lakótömbök a korszakra jellemzőek voltak, és sok helyen élénk színekre voltak festve, ami a városnak élénkebb megjelenést kölcsönzött. A 90-es évektől kezdődött a városi forradalom, és új acél- és üvegépületek épültek. Ekkor épült a Millenniumi híd és a Hristovog Vaskrsenja ortodox templom is, amelyek a mai Podgorica fő nevezetességeivé váltak.
Az acél és üveg trend másik példája Podgoricában a George Washington utca, ahová a különleges élményért mindenképpen el kell menni. Nico és én napközben mentünk oda, és mi voltunk az egyetlenek, akik elhaladtak a fényűző, de üres üzletek, mint az Emporio Armani, Max Mara és mások mellett. A hangszórókból amerikai karácsonyi dalok lejátszási listája szólt, és úgy tűnt, hogy abban a pillanatban kezdődik, amikor megközelítettük ezeket az épületeket. Aztán hirtelen, néhány lépéssel távolodva ettől az utcától, körülvettek minket az emberek, akik lassan sétáltak a környező irodaházakba vagy a kedvenc éttermükbe.
Így tudnám összefoglalni a podgoricai élményt: egy olyan város, amely egyedi és magabiztos a kultúrájában, ahol a helyi zene, az ételek és az őszinte barátságosság átveszi a széles körben elterjedt nyugati popkultúra helyét. Ez nem jelenti azt, hogy kultúrsokkot kaptunk, sok minden van itt Európából. A város minden részén biztonságban és kényelmesen érezheti magát. Úgy értem, hogy a saját hagyományaik iránti bizalom és dicséret annyira átterjedt a modern valóságba, hogy annak szilárd részévé vált. Ezek a hagyományok nem csak történelmi hagyományok, mint sok nyugati országban; élnek és új formákat öltenek, alkalmazkodva a modern világhoz.
