Az Anaga-hegységben úgy éreztük magunkat, mintha a Grimm-féle Piroska-erdő közepén lennénk, mert a fák formái a Laurel Forestben olyanok voltak, mintha a Grimm-féle Piroska-erdő közepén lennénk. Egy másik alkalommal egy kis, elszigetelt faluban találtuk magunkat, amely örökzöld hegyoldalakon húzódott, és szinte úgy nézett ki, mint egy ősi maja civilizáció.
Ez közvetlenül azután történt, hogy az Atlanti-óceán erős hullámaiból felszálló vízcseppek körülvettek minket, és a sziget északi partjának óriási szikláihoz csapódtak. És mindezt azután, hogy láttam ennek a hegyláncnak egy kis részét.
Anaga-hegység – séta a felhők között
Álmodott már arról, hogy egy felhőerdőben legyen? Tudod, mint a filmekben, amikor hirtelen ködbe borul a dzsungel, és a hős minden árnyékot figyel a fák között? Mindig azt gondoltuk, hogy legalább Dél-Amerikáig kell utazni ahhoz, hogy ilyen erdőt találjunk. Milyen meglepődve tapasztaltuk, hogy a Tenerifétől északra fekvő Anaga-hegységben tett néhány órás sétánk egy ilyen felhőséta lesz, amely egy kis széllökéssel eltűnik és újra megjelenik.
Egy ideig terveztük az Anaga-hegyi kirándulást, kutattuk az ösvényeket és a meglátogatható helyeket. A tél nem a legjobb időszak arra, hogy alapos ismeretek nélkül felsétáljon oda, mert az ösvények sárosak és meredekek lehetnek. A Laurel Forest képei által inspirálva, amely úgy néz ki, mint a Grimm-féle Piroska-erdő, találtunk egy sétaútvonalat, amely egy ilyen mesébe vezetne minket.
Az Anaga terület az UNESCO bioszféra-rezervátum világhálózatához tartozik. A területet 7-9 millió évvel ezelőtt egy vulkánkitörés alakította ki. A hely különlegessége a babérerdő, amely évmilliókkal ezelőtt a Gondwan szuperkontinensen alakult ki, és csak néhány ilyen hely maradt a világon. Ma ez a hely számos endemikus állatnak és növénynek ad otthont.
Az autóutak kivételesek ott, ahogy a történet is. A móka akkor kezdődik, amikor a sétaútvonalakon jársz, és megmászod a hegyeket. Az Anaga-hegység a legmagasabb helyeken 600 méterrel a tengerszint fölé emelkedik, így úgy gondoltuk, hogy nem jelent nagy kihívást néhány órás gyaloglás, még akkor sem, ha az időjárási körülmények nem optimálisak. Egy alkalmazáson keresztül találtunk néhány gyalogtúrát, és jól felszereltük magunkat túracipővel és esőkabáttal.
Egy Vega de la Mercedes nevű helyen kezdtük, amely kezdetben olyan volt, mint bármelyik európai erdő. Minél mélyebbre vezetett azonban az ösvény a hegyekbe, annál több fantasztikus formájú fa tűnt fel a szemünk előtt. Az ívelt törzsek és a lógó ágak évezredes benyomást keltettek. Egy ponton észrevettük, hogy köd vesz körül minket, közvetlenül azután, hogy hallottuk a fák koronájában a szelet, és napfényben voltunk. Ez nem köd volt – felhőkben sétáltunk! Nicót annyira lenyűgözte ez a természeti megnyilatkozás, hogy majdnem egy órát töltöttünk azzal, hogy a felhőkben megjelenő és eltűnő nyomokat fotózzuk.
Óránként új erdőtípusokat fedeztünk fel, új kilátást a hegyekre és új növényeket. Azonban nemcsak a természet, hanem az úton történt néhány baleset miatt is adrenalinlöketet kaptunk. A meredek ösvényeken való le- vagy felmászás néha nehézkes, ha a talaj állandóan nedves.
Egy ponton az a “zseniális” ötletünk támadt, hogy lerövidítsük az utat a városba, ahol otthagytuk az autót, és egy rövidebb utat választottunk, amit az alkalmazásunk javasolt. Nem emlékeztünk arra, hogy életünkben meredekebb lejtőn mentünk volna, mint ez – lábakkal és kezekkel kellett lemenni. Végül mindketten a nehéz kamerahátizsákkal a hátunkon fejeztük be a lecsúszást. Szerencsére sikerült megállnunk a szakadék előtt, és Nico felszereléséből semmi sem sérült meg. A lenézés meggyőzött minket, hogy másszunk vissza, és egy meglehetősen hosszú, de sokkal biztonságosabb utat válasszunk.
Nevetnünk kellett magunkon, amikor elértük a város alját. Úgy néztünk ki, mint egy sárfürdő után. De ami még rosszabb volt, hogy a több órás gyaloglás után már éhesek voltunk. Szóval, végül egy étterembe kellett mennünk ezen a helyen, és nem tűntünk túlságosan, hmm… reprezentatívnak. A trükkös ösvények ellenére annyira felemelő volt számunkra ennek a helynek a szépsége és természeti sokszínűsége, hogy elhatároztuk, újra és újra visszatérünk oda – legalábbis akkor, amikor nyugdíjba vonulunk.
Benijo/La Roca és Taganana városa
Egy másik napon kísértést éreztünk, hogy felfedezzük az Anaga-hegység északi részét. Volt egy bizonyos hely, amelyet Daria meg akart látogatni, és amelyet “Taganana”-nak hívtak. Kicsit úgy néz ki, mint egy maja civilizációs város, amely örökzöld hegyek között fekszik. A négyszögletes házak élénk színű falai erős kontrasztban álltak a mélyzöld és szürke hegyekkel.
Nem csak egy elszigetelt hely benyomását keltette – nehéz volt megközelíteni. Ahhoz, hogy megnézzük ezt a falut, egy szinte csak hegyi utat kellett megtennünk, amely annyira kanyargós volt, hogy néha 180 fokban jobbra vagy balra fordult, néhány kilométeren belül többször is. De megérte. Ennek a helynek a nyugalma és fenségessége megnyugtatta az idegeinket az őrült fel- és levezető út után.
Szinte a falu mögött volt a Benijo strand és La Roca. A hely, amelyről Nico álmodott a fényképészeti víziójában. Ez Tenerife északi partja. A hegyek lejtői itt hirtelen véget érnek, és uralják a fekete homokos (vulkánmaradványokból álló) tengerpartot. Ami azonban a legjobban lenyűgözött bennünket, azok az óriási sziklák voltak, amelyek a szemünk előtt bukkantak fel az óceánból, amint a dombról a partra vezető lépcsőn lementünk.
A hatalmas hullámok nekicsapódtak, és vízgyöngyöket hagytak a levegőben. Kiabálnunk kellett, hogy halljuk egymást a zaj miatt, és el sem tudtuk képzelni, hogyan tud valaki itt úszni… Nico számára azonban ez egy fotós paradicsom és egy új kihívás volt, mivel korábban nem sok felvételt készített ilyen sziklás partról, ahol a víz csak úgy fröcskölt az objektív előtt.
Az Anaga-hegység volt az egyik ok, amiért beleszerettünk Tenerifébe. Az ilyen vad, ősi természet, amely az ősi dél-amerikai kultúrákra emlékeztető, festői falvakra nyíló kilátással kapcsolódik össze, minden egyes kilométeren, amelyet autóval vagy gyalog tettünk meg, elállt a lélegzetünk. Az Anaga-hegység útjai néha szédülést okoztak nekünk, de egyben kalandot is jelentettek. Ami azonban a legjobban megfogott bennünket, az a nyugalom érzése, a természethez és annak eredetéhez való közelség.
